A Veled Egyetemben csapata május 4-én Tatabányán járt, Komárom-Esztergom megye központjában. A város 55 km-re fekszik Budapesttől, az M1-es (E60, E75) Bécs – Budapest autópálya érinti, a Budapest–Hegyeshalom–Rajka-vasútvonal pedig átszeli a várost.
A bányászvárosról annyit érdemes tudnia olvasónknak, hogy a szocializmus alatt jött létre, de már a monarchia ideje alatt is bányásztak szenet a környéken (1891-től). Az egyesítéssel közel egyidőben dőlt el, hogy ez a város lesz a megyeszékhely. A szocializmus alatt dinamikusan fejlődött a város, ám nem sokkal a rendszer bukása előtt elkezdtek kiürülni a bányák. A rendszerváltással együtt jött a gazdaságosság kérdése is, ezen a helyi bányászat megbukott. A kitermelőipar mellett a feldolgozóipar is hanyatlani kezdett, mert beszűkült a piac. A városvezetés ekkor létrehozta az ipariparkot, és adókedvezményeket vezetett be, hogy vonzza a tőkét, ami többé-kevésbé sikeres volt. A városnak a kiutat a gazdasági szerkezetváltás jelentette, egyre több szolgáltatás jelent meg a városban, melynek a szerencsés nyugat-magyarországi fekvés, és az EU-s csatlakozás is sokat segített az összeomlás elkerülésében.
Az eredeti célunk az lett volna, hogy egy laza, kötetlen beszélgetésnek adjunk teret a lokális problémákról, de ez nem valósulhatott meg, mert kevés ember jött el. Ezt a rossz időzítésnek (közvetlenül érettségi előtt egy héttel) és a nem megfelelő reklámozásnak tudjuk be. Gyors megbeszélés után úgy döntöttünk, kétfős csoportokban nyakunkba vesszük a városközpontot, és mi magunk megyünk az emberekhez. A beszélgetések során a város különböző előnyeit és hátrányait ismertük meg, szembesültünk Tatabánya helyzetével.
A megkérdezettek között voltak tinédzserek, fiatal egyetemisták, dolgozók és munkanélküliek, valamint nyugdíjasok. Többek között arra panaszkodtak a megkérdezettek, hogy:
- a bányászmúzeum messze fekszik a várostól, és évtizedek óta ugyanaz a kiállítás tekinthető meg,
- a város vezetése hagyja lepusztulni az önkormányzati épületeket (pl. kórház, MÁV szálló), közben a köztereket feleslegesen felújítják,
- a - többek között EU-s forrásból, mintegy 1.5 milliárd forintért - felújított Vértes Agórájában nincs semmi, csak a külseje változott, ezért nem lett alkalmasabb a feladatára,
- a majálisra nem szervezett semmit a városvezetés és más köztéri programok sincsenek,
- nincs megfelelő sportolási és szórakozási lehetőség, rendszeres kulturális programok,
- rossz a helyi és helyközi közlekedés, az utak minősége,
- nehéz munkát találni,
- rosszat tesz a frissen bevezetett parkolási rendszer, amiért a városközpontban még az áruházak parkolójában is fizetni kell,
- nincs karbantartva a kollégium, és a városközponttól távol fekszik, ezért a diákok nem tudják belakni a várost,
- Az iskolák közül többen nem figyelnek a diákokra, nem készítik őket fel eléggé,
de tudtak pozitívumokat is említeni, például azt, hogy:
- a többi környékbeli településhez képest itt van a legjobb esély a munkavállalásra,
- nyugodt, természetközeli város,
- közel van a fővároshoz.
Sok helybeli ötleteket is tudott nekünk mondani, hogy mivel lehetne segíteni a városon, ilyen az az ötlet, hogy indítsanak buszjáratot a Turul emlékműhöz, legyen olcsóbb a strandolás (Tatán ingyenes a tó, ezért vonzza jobban a környékbelieket, csak pár kilométerrel kell többet utazni), önkormányzati pénzből kulturális programok szervezése a felújított épületekben (pl. Vértes Agórája), hosszabb nyitvatartási idők a boltokban, korrupció csökkentése.
Minden negatívum ellenére a megkérdezetteknek kicsivel kevesebb, mint a fele hagyná el a várost, de a fiatalok sajnos kivétel nélkül a költözésen gondolkoznak, ki országon belül másik nagyvárosba, ki külföldre.
Mi magunk azt a konklúziót vontuk le, hogy szükség van a helyi problémákról való beszélgetésre, és nem csak a sokat emlegetett problémás városokban akadnak nehézségei az embernek (például a kelet-magyarországi Ózd), hanem a nyugat-magyarországi városokban is, amik még a fejlettebb régióba tartoznak.
Ha szeretnél értesülni arról, merre járunk éppen az országban, mikor jövünk legközelebb, vagy csak érdekel, hogy mire jutunk a beszélgetéseken, kövesd a Facebook oldalunkat. Ha szeretnéd felvenni velünk a kapcsolatot, hozzáfűznél valamit a leírtakhoz, legközelebb te is jönnél, írj a veled.egyetemben[kukac]gmail[pont]com-ra.
Személyes élményeink az útról:
András: "A beszélgetések során a helyi emberek meglepően közlékenynek és őszintének bizonyultak, pedig politikailag gyanús idegenekként érkeztünk, mégis könnyen kiöntötték a szívüket, azt sem kérdezvén, honnan jöttünk, kik vagyunk, és ez teljesen nyilvánvalóvá tette a számomra, hogy a hierarchikus szervek képviselői mennyire magukra hagyták őket. Nem féltek beszélni, mivel kapcsolati hátrányok terén már nem volt veszítenivalójuk. Ez a tapasztalat egyben indokolja is hasonló projektek létjogosultságát és szükségességét. Hogy van egy olyan közösségi és diszkurzív űr, tehát társadalmi üresség és kiüresedés, aminek a kitöltésére hatalmas szükség volna civil önszerveződések és vitakörök formájában. Engem ez ütött arcon. Ha sunyik lettek volna velünk, nem beszélnek őszintén az álmaikról és fájdalmaikról, az életük eseményeiről, a saját magánéletük, privacyjük és intimzónájuk határát maguktól, kérdezés nélkül jócskán átlépvén, onnan tudtam volna, hogy minden rendben van, így azonban láttam, hogy nagy a baj. Én Magyarországon mindig is ezt a fajta fojtogató ürességet éreztem. Ami a hatalmon lévők közönye miatt van így, és azért, mivel a túl erős állam közben atomizálta a társadalmat. Pedig nagyon is van demokratikus potenciál. Ha képesek voltak velünk alá-fölérendeltség nélkül vagy közvetlen előnyök remélése nélkül (a szegényes sütiket leszámítva, melyekből legfeljebb 1-2 darabot vettek, semmi korrupció) így szóba állni, akkor egy napon ugyanezt egymással is meg fogják tudni talán tenni. Ahogyan meg is teszik, minden nap, ám csak panaszkodás formájában, ámde nem hisznek benne, reményét sem látják, hogy ezzel a sorsukon vagy a jólétükön javítani tudnának. Valószínűleg azért voltak velünk közlékenyek, mivel nem gondolták, hogy a politika a város és az emberek mindennapi ügyeit jelenti. Ha valaki diáknak néz ki és őket kérdezi, és lényegi és nyitott kérdéseket tesz fel, és rájuk szán fél órát az életéből fejenként 2 ilyen személy, akkor már biztos, hogy az a két személy nem politikus és nem is áll kapcsolatban semmiféle pártpolitikai szervezettel, így a spiclijük sem lehet. Az intuíciójuk rendkívül helyes volt. Hiszen pont ez a probléma: hogy a politika nem az emberek mindennapi életének a kereteit jelenti, hanem egy szűk hatalmi elit ügyeit-bajait, ami az embereket tömegként kezeli, ami mérhető és egymással felcserélhető skaláris mennyiség, miként a fizikában, és bizonyos műveletekhez használják csak föl, amikor szükség van rá, és mérlegre kell tenni. A saját játékaikhoz és csatározásaikhoz. Olyan a politikai döntések világa, mint az időjárás, ami ott fenn történik, tőlünk függetlenül, és ezért sztoikus közönnyel kell fogadni, a változtatás lehetősége nélkül. Ezt magamon is gyakran észreveszem. Titkok, melyekről mindenki tud, melyeken mindeki felháborodik, mégsem gondolunk a változtatás lehetőségére."
Gergő: "Ahhoz, hogy lemenjünk a problémák gyökeréhez, és olyan alapvető, egyszerű, de tartalmában mégis oly komplex kérdésekre tudjunk válaszolni, hogy “mik a problémák ma Magyarországon?” vagy “mit kell tennem ahhoz, hogy változzanak a dolgok?”, először kíméletlen rombolást kell végeznünk. El kell söpörni a mítoszainkat, kukába dobni a világnézetünket, azokat a viselkedésmintákat, amelyeket kulturális közegünk véleményvezérei örökítettek ránk. Így tudjuk csak igazán friss aggyal értelmezni azt, ami társadalmunkban zajlik. Számomra ez az út is fontos eleme volt ennek a radikális szemléletátalakításnak. Remélem (és én azon leszek), hogy minél több értelmiségit sikerül kizavarni Budapest gyomrából, ki a világba, Tatabányára, Szekszárdra, Dunaújvárosba, Zircre, Püspökladányba, minél több egy rendszerbe tokosodott agyról leverni a gondosan felvitt vakolatot, hogy tapasztalják meg maguk, milyen az az ország, amiben élnek, milyen országért vállalnak felelősséget (mert hogy felelősséget kell vállalniuk érte, az nem kérdéses). Az a beszélgetés, amelyben egy targoncást és egy kórházi dolgozót kérdeztünk, nem lenyomva a véleményünket a torkukon, nem szavazatot kuncsorogva, nem kérve őket semmire, csak szimplán hallgatva a mondanivalójukat a világ dolgairól, ezerszer többet ért számomra, mint bármely elitista csacsogás egy hetedik kerületi kávézó teraszán. (Lehet, hogy kecskemétiként, tehát nem tősgyökeres budapest-belvárosiként könnyebb az átállás.) Most már tudom, hogy ők ketten mit gondolnak, és ezzel gazdagabb vagyok. Remélem, hogy sok hasonló élményben lesz részem a jövőben, és egyre növekvő ütemben sikerül pusztítani az elitizmust és az atyáskodást."
Chani: "Nem ez volt az első találkozásom Tatabányával. Azonban nagyon izgalmas volt számomra a helyiek elbeszélései alapján újra bejárni fejben a várost. A síneket, melyeken éjszaka világítás nélkül másztam át, a kocsmát, ahonnan a kiszűrődő hangok miatt csak elvitelre kértünk bort, a csinos sorházakat a lakótelep szomszédságában, ahol a magukat előszeretettel „trógernek” aposztrofáló srácok együtt cigiztek a játszótéren. Hogy valami pozitívat is említsek, a Gerecse 50 (melyből én mondjuk csak a 20-at teljesítettem) annó életem egyik legjobb túrázása volt. Többek közt azért is indultam útnak, hogy ezt, a valamennyire egyszerű fejben alkotott városképet feltöltsem valós tartalommal. Azok közé a résztvevők közé tartozom, akik csak úgy odavetődtek, és szinte csak a helyszínen szembesültek azzal, hogy mit is tűztek ki célul azok, akik előkészítették a nulladik állomást. Bár csak 14 interjút jegyzeteltünk le, hogy utána összeüljünk megbeszélni tapasztalatainkat, én ismét szembesültem azzal, hogy nincs az a fél éves gyakorlat szociológián, ami felkészítene a valódi mélyvizes interjúzásra, konkrétan arra, amikor azért mész oda valakihez az utcán, hogy megismerd valamiről a véleményét. Nem válaszokat adva a szájába, nem nyomulósan, izgágán, csak pusztán azért a szemébe nézni valakinek, mert tényleg érdekel a véleménye, és mert –bár még sosem láttátok egymást azelőtt-, valóban úgy gondolod, hogy több lehetsz azáltal, ha meghallgatod őt. Tudom, hogy nyálasan hangzik, de engem ez az élmény vesz rá, hogy újra meg újra nekivágjak ezeknek a projekteknek. A kedvencem az a férfi volt, aki nagyon rosszkedvű volt, mikor összefutottunk vele, de mikor elbúcsúztunk, megköszönte az Istennek, hogy találkozott velünk. (Én ugyan nem hiszek benne, de tudom, hogy ez nagy szó.)
Visszatérve a gyakorlatiasabb kérdésekhez: Tetszett a spontaneitás, hogy a körülményekhez igazítottuk a magunkkal szemben támasztott elvárásokat. Számomra az volt a tanulság, hogy bár remek dolog puhatolózva ismerkedni, azért nem árt utánaolvasni 1-2 dolognak a várossal kapcsolatban indulás előtt. Szuper volt, hogy van valaki, aki egy a csapatunkból, és a városban él, mert így minden kommentárra jutott egy higgadt ténymegállapítás.
Összességében a korrupció, az ésszerűtlen döntéshozatal, a kilátástalanság, magány: ezek olyan dolgok, amik miatt nehéz megválni 1-1 helytől, ahol az ember kicsit jobban megkapirgálja a felszínt, és olyan összefüggéseket ismer fel, melyek ismeretében a helyiek is megszervezhetnék magukat. Nekünk azonban mégsem dolgunk megoldani ezeket a problémákat: a feladat talán az lenne, hogy rávilágítsunk azokra az anomáliákra, amik előttünk is kirajzolódnak, hogy egy kalap alá gyűjtsük a tettrekész embereket, akik elkötelezettek a lakókörnyezetük javítása mellett, és ha sikerül megteremteni minden helyen egy olyan civil agórát, amely pozitív célok mentén közösen gondolkodik, onnantól fogva az én, és sokunk szívügye, az oktatásüggyel való foglalatoskodás és az erről szóló diskurzus is olyan táptalajból virágozhat majd, mely végre nem egy szűk hatalmi elit elborult agyszüleményein, hanem az emberek valós igényein alapszik."
